Sziasztok!
Egy október elején megjelent újságcikk kapcsán merült fel bennem az, hogy ebben a részben a munkámról írok. Október közepén tízedik alkalommal rendeztük meg szemléletformáló programunkat a Kaposvári megyei könyvtárban. A fehér bot napjához kapcsolódó eseménysorozatunk most 4 napos volt. Egyesületünk minden évben próbál újdonsággal előrukkolni, hogy az esetlegesen visszatérő osztályok se unatkozzanak. Idén 2 részből állt a programunk. A csoport fogadása után bekötött szemmel bevezették a kollégáim a résztvevőket egy szobába, ami be volt sötétítve. A résztvevő munkatársak jó kapcsolatára utal, hogy külön odafigyeltek arra, hogy ki mennyire lát. A sötét miatt a bekísérők csak a
szőnyegig jöttek, a jobban látók pedig segítettek az elhelyezésben. Ott alelnökünk elmondta a látássérültség fajtáit, beszélt arról, hogy ki miért jutott ebbe az állapotba. Utána én beszéltem Reenáról és az életem egy részéről. A szemtakarók levétele után mindenki megsimogathatta Reenát és egy munkatársam bemutatta azt, hogy egyszerű eszközök felhasználásával hogy tudja megoldani a háztartási, főzési nehézségeit a konyhában. Másodsorban a kinti helyszíneken elsajátíthatták a Braille írás alapjait és kipróbálhatták az írógépet, ismerkedhettek akadálymentes játékokkal, tapasztalt kolléga elmagyarázta a szimulációs szemüvegek jelentőségét és feladatokkal élesben is kipróbálhatták a fiatalok, majd szigorú felügyelet mellett fehér bottal közlekedhettek az épületben és az utcán.
Gondoltam ebben a részben az ismertetés után leírom saját gondolataimat és tapasztalásaimat, amik valószínű sajátosak, de ha belegondol a kedves olvasó, akkor talán kicsit megért engem is. Szabadjon megjegyeznem, hogy mikor 2013 őszén aláírtam a szerződésemet és az egyesület munkatársa lettem, pont a szemléletformáló programok lelkesítettek és ez a mai napig sincs másképp. Ezt csinálom ma is a legszívesebben, bár az eredményét nem mindig tapasztalhatom meg közvetlenül. Ezen évek alatt megváltozott a szemlélet ezen a téren és más okok miatt is muszáj volt többféle feladatot kitalálnunk. Én azt vallom, hogy ha már elindulunk ezen az úton, akkor a minél teljesebb megvalósításra kell törekedni, azaz olyan dolgokat kell megmutatni, ami a legteljesebb mértékben hasonlít a valósághoz. Igaz azt is tudom, hogy a résztvevők tisztába vannak azzal, hogy a sötétség addig tart, amíg a szemkötő rajtuk van és ez a tudat megkönnyíti a feladat megoldását, de ha rajtam múlna, azon lennék, hogy minél meghökkentőbb feladatot kelljen megoldaniuk. A pontos kidolgozás és az, hogy érjen is valamit az egész persze azt is magával hozza, hogy adott idő alatt kevés embernek tudjuk megmutatni ezt a szeletet, de én nem bánnám. Sokszor azt érzem, hogy az embereknek nincs ideje ilyesmire és folyton rohanó életükbe ez nem fér bele, de rákényszeríteném őket, hogy lássák az érem másik oldalát és azt, hogy ez is létezik. Milyen jó lenne, ha én született vakként ugyanannyi időre megtapasztalhatnám az ő világukat! Én sokat megadnék ezért, mert akkor azt érezhetném, hogy teljes és normális életet élek. Mondhatná az olvasó, hogy megkeseredett vagyok, de valójában a szakemberek szerint sem lehet a vizuális világot teljes egészében visszaadni, vagy elmagyarázni, bármilyen formában is próbálkoznak vele. Annak idején nagyon tetszett a láthatatlan kiállítás Budapesten. Mikor kirándulni mentünk a munkatársakkal, ezt is megtapasztalhatták és bizony még nekik is meglepetés volt pár dolog. Ezen én csodálkoztam, mert azt gondoltam, a gyengén látók több mindennel tisztába vannak a vaksággal kapcsolatban, mint az átlag ember. Akkor is és ezen a programon is azt tapasztaltam, hogy amint be van kötve a fiatalok szeme, jobban tartanak az őket körül vevő dolgoktól. A programon a munkatársaim elmondták nekik, hogy semmi akadály nem várható és parkettán sétálnak egy szőnyegig, ahová csak le kell ülni és akkor is fogják őket, mégis a középiskolás korosztályból sokan rettegtek. Én ott ültem Reenával egy széken és figyeltem a beszélgetésüket, míg vártak. Máskor is szoktam hallgatni az embereket mondjuk utazás közben, így ez is érdekes tanulmánynak bizonyult. Még úgy is féltek, hogy nem kellett semmit csinálni és ebbe belegondolva valami furcsa érzés szállt meg. Nagyképűnek tűnhet, de arra gondoltam, hogy ők ebbe az ismeretlen helyzetbe gyámoltalanok, akkor mi vakok hősök vagyunk, csak amikor nekik visszatér a régi életük, akkor minket nehezen vesznek észre a sokaságban. Ez kétirányú dolog, mert jelentkeztek a programra, amiről nem is tudnak semmit, de valahol azt is várják, hogy vége legyen. Az lenne jó, ha minél több embernek ez nem csak egy játék, vagy vicces dolog lenne és átgondolnák az elhangzott szavakat. Olyan érzés volt, mint mikor kicsi voltam és nem értettem még, hogy hasznos, ha a vakok iskolájába járatnak. Akkor is azt gondoltam, hogy a társadalomnak jobb, ha eldugnak minket és nem is találkoznak velünk csak azok, akik minden nap a
fejlődésünket segítik elő. Mikor a ligetbe voltunk, akkor se jött oda hozzánk egészséges gyerek és engem ez bántott. Persze most már tudom, hogy mivel a kinti világ nincs felkészülve az integrált oktatásra, kellett az elkülönítés és valószínű azért lettem az, aki lettem, mert ez így alakult. Alelnökünk mindig elmondta, hogy a legfontosabb üzenete ennek a programnak, hogy merjenek odajönni segíteni egy látássérültnek.
Én igazából ha őszinte akarok lenni, van egy álmom.
Szép lenne egy olyan egészséges közösség, ami befogadna és járhatnék
rendszeresen úgy, hogy ne kelljen arra gondolnom, hogy segít e valaki,
ha szükségem lesz rá, vagy megnéznek e vakságom miatt, sőt egyáltalán el
is felejteném egy időre az állapotomat. Miért nem természetes az
másoknak, hogy minden ember más? Ez eszembe juttatja azt, mikor
kislányom egyik óvónőjével beszélgettem. Ő arról mesélt, hogy Németországba volt gyakorlaton és ott vegyes intézmények voltak, ahol a
gyerekeknek természetes volt az, hogy együtt járnak egy fogyatékossal, vagy epilepsziással és ha mondjuk neki rohama volt, akkor tudták, mit tegyenek és a végén mentek tovább játszani, mintha mi se történt volna. A kinti Braille helyszínnel kapcsolatban vegyes érzéseim vannak. A kis gyerekeket kifejezetten érdekelte a dolog és maguk is írtak a gépen. A nagyobbakkal már nem mindig volt olyan egyszerű. Volt olyan, aki figyelhetett a tájékoztatónkra, mert megfogott, mielőtt hozzám beszélt és ez jól esett. Mások csak meghallgatták a Braille írás ismertetését és elmentek. A szemtelenje beszédem közben szó nélkül elment és többen nem is néztek oda, mert valószínű parancsa jöttek el a programra. Most jöjjön a sötét szoba és ezen belül az én feladatom. Meglepődtem azon, hogy Reenát nem zavarta a sötétség és első nap a zeneiskolai osztály érkezése előtt gyakoroltunk és megismertem a termet. Próbáltam korosztálynak megfelelően beszélni és örültem, ha kérdés érkezett, vagy válaszoltak játékos kérdéseimre. Mivel nem látom az arcokat, mindig is zavart, hogy nem tudom, érdeklődnek e az iránt, amiről beszélek. A kicsiknek arról beszéltem, hogy mit tud egy vakvezető kutya és a látóknak mit kell tudni az alapvető dolgokról, segítségnyújtásról. A nagyobbaknak próbáltam beszélni az életem többi részéről is. A kadét osztály precíz megjelenése, rendezettsége emlékeztetett az általános iskolámra és ma már úgy gondolom, hogy ez nagyon jó dolog és elősegítette az életre való alkalmasságomat. A katolikus iskolából volt egy nagy létszámú osztály, akik kicsik voltak és néha hangosak. A tanáruk fegyelmezettsége és hozzáállása, amivel rendet teremtett meglepett. Jó, hogy van még olyan, akire hallgatnak a gyerekek és röviden, de határozottan beszél, persze közben a gyerekek érzik a törődést is, amivel feléjük fordul. A gyerekek levették a szemtakarót és a villanyok felkapcsolásakor érezni lehetett a megkönnyebbülést rajtuk. Ilyenkor sokszor talán gonosz módon arra gondolok, nektek milyen jó! Persze az is bennem van, hogy ők meg nem ismerik azt a világot, amit nekem az érzékszerveim kifinomultsága mutat meg és mivel nincs szükségük rá, nem is figyelik ezeket a dolgokat. Ha lenne idő rá, ki kellene találni valamit, amivel meg tudnám mutatni az embereknek ezt az érdekes világot, mert hiszem, hogy mindenki több lenne, ha megtanulna figyelni olyan dolgokra is, amikről korábban nem is tudott. Mondanivalóm végén Reenával körbe sétáltunk és akinek kedve volt hozzá, megsimogathatta őt. 3 év alatt próbáltam megtanulni Reena reakcióiból levonni azt, hogy milyen kedve van, örömmel végzi e ezt a munkát és rájöttem, hogy egyeseket jobban kedvel. Természetesen megértettük azt is, ha félt valaki és nem akarta megfogni őt. Munkatársam bemutatta pár étel elkészítési módját az ő szemszögéből. Úgy vettem észre, hogy ez többnyire érdekelte a résztvevőket. El kell mondanom, hogy a könyvtár dolgozói 100 százalékban mellettünk álltak és segítségünkre
voltak, mint eddig minden évben. Sajnos volt egy kellemetlen szituáció is, amiről senki nem tehetett és nem lehetett megelőzni. Egy felnőtt személy folyamatos közeledése miatt Reena viselkedése kezdett megváltozni és ahelyett, hogy az emberekhez ment volna mint máskor, elbújt az asztal alá, vagy a székemnek arra a felére, ahol nem fértek hozzá. Rájöttem, attól az illetőtől nem olyan szívesen fogadja a közeledést és szóltam a munkatársaknak is. Próbáltam türelmes lenni, de hogy őszinte legyek, fárasztóbb volt Reenára figyelni emiatt, mint maga a program. Mikor haza értem, mindig próbáltam játszani Reenával és kislányomat is arra kértem, segítsen feloldani az esetleges feszültséget, hogy újra a régi kedves és mindenkit szerető kutya legyen, vagy az maradjon. Egy másik programon kiderült, ez a dolog csak egyedi és meg tudta különböztetni ezt az esetet a többitől és egyedül indult el az emberek felkeresésére.
A kis cukikám megtanulta lassan,hogy a körbe ülő emberek mindegyikéhez oda kell mennie és köszönteni kell őket akár egyedül is,hogy lássák, ő az életem része és a legkedvesebb kutya, akit csak ismerek!
Szerző: Tóth Judit
Tóth Judit vagyok a VGYSME adminisztrátora, 2020 óta. Látássérültként személyesen is megtapasztalom a mindennapi életben, hogy mennyire más megélni a hétköznapokat ,hiszen nem "betegség", hanem állapot az, ha valaki látássérült, gyengén-látó vagy vak. Hiszek az emberekben és hiszek abban, hogy a mosoly, a vidámság, a pozitív szemlélet meggyógyítja lelket. "Nem az számít, hogy mennyit adunk, hanem hogy mekkora szeretet fektetünk az adásba." (Teréz Anya) Vigyázzatok magatokra! ☆J