Kedves Olvasóim!

Szeretnék elnézést kérni azért, mert ilyen sokáig nem jelentkeztem. Az az időszak, amiről most írni fogok, nekem nagyon érzelemdús volt és sok kihívás elé állított engem és a családomat is. Utólag már látom, hogy nem is volt olyan nehéz megírnom ezt a részt. Nem tudtam, hogy venné ki magát, ha negatív dolgokról is írnék, azaz olyanokról, amit nehezen élek meg. Tudom, hogy sokan könnyebben veszik az élet akadályait és merészebbek nálam, de én már csak ilyen vagyok és állítólag ebben a korban már nem is nagyon tud megváltozni az ember. Azért bízom abban, hogy ha csak valamelyest is, de Reena segít pozitívabban nézni pár dolgot a világban. Ha már csak azt a tényt vesszük, hogy soha nem vagyok egyedül még akkor sem, ha nincs ember társaságom, nekem már ez is sokat jelent. Na de elkezdem végre a tényeket!

Mint az előző rész végén említettem, Reena lába megrándult, ezért sántított. Az otthonunkban történő gondos orvosi ellátás hatására pár óra alatt újra a régi lett. Mint utólag kiderült, 2020 március 16. fontos dátum lett az elkövetkezendő időszak megítélése szempontjából. A kontrollon az orvos szerencsére mindent rendben talált Reenánál és kitöltötte a félévi orvosi ellenőrző lapot is. A nap végére azonban megváltozott a világ és kiderült , hogy a következő hónapokat más felállásban kell töltenünk, mint eddig. A koronavírus miatt én itthonról dolgozom, Zsófi pedig digitális tanrendben, itthon tanul majd. Ez elsőre ijesztő feladatnak tűnt, de mit tehet az ember, sodródik az árral. Zsófinak sajnos alig volt online órája, leckéje viszont annál több lett. A napok nagy részét tanulással töltöttük és ez a későbbiekre nagy hatással volt. Már egy hét után érezhető volt, hogy lazult a fegyelem, hisz Reena nehezen jött behívásra. Ugyan sétáltunk, de nem minden nap. Utólag belátom, hogy hibás vagyok abban, hogy nem igyekeztem azon, hogy az új helyzetben minél gyorsabban kialakítsak egy napirendet, amihez ő is könnyen alkalmazkodhat. Nagy kihívást jelentett összeegyeztetni Zsófi tanulását az én telefonos munkámmal és a 24 óra is kevésnek bizonyult. Mivel jóformán az én telefonomon csináltunk mindent, félő volt, hogy a sok töltéstől és igénybevételtől hamarabb tönkremegy. Ismerősök és egy újságírónő segítségével hozzájutottam egy korszerű eszközhöz, ami Zsófinak nagy segítséget jelentett, de a tanulással még így is sok időt töltöttünk. Mivel Zsófi is csak ül és tanul, gondoltam, ahogy időnk engedi, kimozdulunk a kutyákkal. Reena sajnos ettől még fegyelmezetlenebb lett, de Zsófit sem hagyhattam magára. A munkán és a tanuláson kívül semmire nem jutott időm, ezért magányosnak éreztem magam. A bezártságot is egyre inkább éreztük. Korábban nem volt olyan hét, hogy legalább kétszer nem utaztunk volna valahová, még ha rövid távolságra is, most pedig ide voltunk kötve. Az elején úgy éreztem, nehéz végezni a nap végére az előírt feladatokkal és ettől az ember néha türelmetlen lesz. A tavaszi szünet hozott némi enyhülést és sokat játszottunk a szabadban a kutyákkal. Mint kiderült, Zsófit szeretik a kullancsok és ez némi aggodalommal töltött el. Reggeli lustaságom és a nappali feladatok miatt kevesebbet sétáltam Reenával. Ez az alkatomra is rossz hatással volt, de nem figyeltem fel rá. Reena egyik éjjel kikéretőzött és csak sokára jött vissza. Következő esti kiengedés után egész éjjelre kinn maradt. Azon az éjszakán én is fenn voltam és kinn figyeltem,  hallgatóztam, vajon mit csinálhat. Reggel sem jött oda, csak játszott a másik kutyával. Délben bejött, de én addigra idegileg teljesen kimerültem. Játékosan és örömmel futott oda hozzám, de én percekig csak simogattam és potyogtak a könnyeim. Soha nem volt még ilyen velem, magamon is meglepődtem. Szüleim meghatódva néztek távolról. Mikor Zsófi oda akart jönni, anyu megkérte, hogy várjon kicsit, mert most azzal tesz jót nekem, ha hagyja rendeződni a viszonyunkat Reenával. Azt hiszem, ez fordulópont volt az életünkben. Eldöntöttem, hogy segítséget kérek az utógondozótól, így írtam neki. Reménykedtem, hogy a vírus helyzet nem gátolja meg abban, hogy hatékony segítséget nyújthasson. Videót kért Reena viselkedéséről és megnyugtatott, hogy más is gyakran kerül ebbe a helyzetbe. Úgy döntöttem, kihívásként értelmezem az előttem álló feladatokat. Reena nevelésében, visszacsábításában gyakran használtam Zsófit őrszemként. Kiderült a videó alapján, hogy Reena vezető munkájával nincs semmi baj. Az utógondozó szerint túl sok szabadságot kapott. Furcsa volt, mikor azt mondta, hogy én döntöm el, hogy mit mikor szabad neki és bár korábban drasztikusnak véltem volna, most komolyan vettem és éreztem a súlyát a tetteimnek. Tudja, hogy nem látok és azt hiszi, hogy ő a főnök. Mivel fő jutalma az étel, azzal lehet legjobban fegyelmezni is. Néha sajnáltam, hogy koplalnia kell, de vártam is az eredményt. Egy ideig próbálkozott azzal, hogy hízeleg, de ha jutalmazom, elfut. Azt gondolta, ha böködi a falattartót, kapni fog. Mikor rájött az új szabályokra, lassan megjavult. Jó érzés volt, mikor újra jött hívásra és nem ment el, vagy követett mindenhová. Többször sétáltunk Zsófival és gyakoroltuk azt, hogy pórázon se húzzon. Az utógondozó javaslatára csatlakoztam a napi trükkös csoporthoz, amit azért hozott létre, hogy könnyebben le tudjuk fárasztani a kutyákat ebben a karanténos helyzetben. Élvezetes volt Reenával trükköket tanulni. Gyorsan tanul és talán a sok foglalkozás hatására nappal is minden helyzetben ott van, ahol én. Próbáltunk akadálypályát felállítani az udvaron és azt gondoltam, most jó, hogy családi házban lakunk. A házban hol én bújtam el, hogy Reena keressen meg, hol a játékait dugtam el és ő buzgón futott értük. A trükköket hol szájkosárral, hol anélkül csináltuk. Jó érzés volt, ahogy odabújt hozzám és várta a simogatást. Olyan volt, mintha egy kisgyerekkel játszanék. Napi rutinná vált, hogy korán legalább egy órás sétára mentünk. Így Reenával is tudtam sétálni, és míg ő pihent, tanultam Zsófival. 2 hónap után gyógyszerjavaslat miatt orvoshoz mentem, Reena a buszon jól dolgozott. Mivel igyekszem nappal is sokat gyakorolni Reenával, Zsófinak viszont sokat kell tanulni, újra elő jött a féltékenység is. Tény, hogy egyre jobban szeretem Reenát, de számomra mindig Zsófi lesz az első. Június közepén meghívást kaptunk Sopronba. Az unokatestvérem fia ballagási ebédjére utaztunk és ott töltöttük a hétvégét is. Reenával még nem vonatoztam és Barcson nagyon magasra kell ugrani, ezért elmentünk kipróbálni egy álló vonatnál. Az utazás napján minden rendben ment. A vasúti személyzet rendes volt, mert nem kellett lépcsőzni az átszállásnál. Szerencsénk volt, mert később csak alacsony padlós vonatok voltak. Az ebéden rég nem látott közeli rokonokkal találkoztunk, akik megcsodálták Reena szépségét és okosságát. Az unokatestvérem hozott pár finomságot Reenának Ausztriából. A házban mintegy húszan voltunk estig és másnap is. Kicsit nehéz volt megérteni a körülöttem lévőknek, hogy mivel segítő kutya, csak én adhatok enni és őt is csábították a jó falatok. Zsófi résen volt és azonnal rászólt arra, aki próbálkozott. Reena néha furcsán viselkedett, sokat futkosott és lihegett kicsit. Igyekeztem megnyugtatni, mert gondoltam, hogy hirtelen sokan vagyunk körülötte. Vissza úton minden simán ment és reméltem, itthon minden helyreáll majd. Abba bíztam, hogy nem veszik kárba a sok gyakorlás, de hogy őszinte legyek a behívás nem sikerült zökkenőmentesen minden alkalommal. A korábban bevált tanácsokat már rutinosan alkalmazva újra bevetettem a fegyelmező gyakorlatokat.

A 3 hónapos kihagyás után furcsa volt újra dolgozni menni, de reméltem, ez is megkönnyíti a dolgot és hamar kialakul a napi rutin. Reena a hónapokkal előbb megtanult városi útvonalra is emlékezett. A nyári szünet miatt lazábbak voltak az itthon töltött napok, ami már ránk is fért.