Mint az előző rész végén említettem, sok új élménnyel, de viharos érzelmi állapotban tértem haza. Egyeseknek furcsa lehet, de az érzelmi kettősség sokáig megmaradt. Sokan nagy szabadságról és kitörő örömről számoltak be korábbi olvasmányaikban hazatértük után, de nekem előjött a negatív oldal is, ha valami balul ütött ki. Érzelmi vergődéseim igen szélsőséges volta miatt a körülöttem lévők sem tudták igazán, mivel tesznek jót nekem. Azt gondoltam, én vagyok a hibás azért, mert nem érzem ezt a mások által leírt kitörő örömöt, lelkesedést és folyton az okát keresem a hiányának. Az átadó alatt fel se fogtam talán, mi történik, csak hagytam magam sodródni és teljesítettem a feladatokat. Mikor elment a kiképző, hallgattam az alvó kutyám szuszogását és gondolkodtam. A vizsgára készülve igaz van még segítségem, de már nekem is van felelősségem és a jövőt nagyban befolyásolni fogja, mit és hogyan teszek.

Hála Istennek, egyből belecsöppentem a nagy betűs életbe. Egy nap pihenés után templomba mentünk Zsófival. Nagyon örült, mert az Ő feladata volt, hogy ellenőrizze a munkánkat. A kiképző elmondta neki, mit hogy tegyen és Ő büszke volt, mert fontos feladatot kapott. Kettős volt az emberek reakciója. Jellemzően csak csendben figyeltek minket, de volt olyan is, aki kétségbe vonta, hogy be szabad menni egy vakvezetőnek a templomba. Mint később a kölyöknevelőjétől megtudtam, Reena már kis korától járt misére. Viccesen mozgatta a füleit, mikor harangoztak, vagy csengettek. Ezután egy egy hetes szemléletformáló program következett a Kaposvári megyei könyvtárban az egyesületem szervezésében, amin munkatársként részt vettem. Indításnak a sötét szobába kezdtem, ahol Reena nyugodtan tűrte az éjszakai fényt és a helyén várt rám. Máskor kinti asztaloknál voltunk. Itt vagy pihent, míg én feladatokat adtam a gyerekeknek, vagy élvezte a gyerekek simogatását. A gyerekeket figyelve bevillantak régi emlékeim, mikor én vártam dobogó szívvel, hogy megsimogathassam Rithnovszky János Triton nevű vakvezető kutyáját. Életemben akkor hallottam először erről a témáról és 9 éves lehettem. Emlékszem mennyire izgultam, mikor megkértek, hogy beszéljek az érkezőknek eddigi kutyás élményeimről. Mivel nem volt még tapasztalatom, kértem szakmai anyagot az iskola vezetőjétől és azt mondtam el. Továbbá beszéltem arról, hogyan jutottam el idáig és mi volt az átadó tanfolyamon. Mivel korábban is sok ilyen programon vettem részt, több mindent hallottam idősebb kutyás társaimtól is, de hiteles akartam maradni. A kaposvári építkezések és az idő rövidsége miatt kísérővel közlekedtünk. Reena erősen próbálgatta a határait, vajon velem mik lesznek az új szabályok? Vicces látvány lehettünk, mert inkább Ő vitt engem a pórázon és nem én őt. Tudtam, hogy ez türelemjáték és majd kiderül, ki győz. Persze mindenki azt mondja, hogy jobb lesz, ha következetes tudok maradni, de igazából új helyzet ez mindenkinek. Szulokban alapvetően jól vezetett, csak néhány kutyához akart közelebb kerülni és a belógó faágakat nem tekintette magas akadálynak. Próbálkozott ételkóstolás terén is és mindenkitől kunyerált. Sokakkal néha nehezen tudtam megértetni, hogy nem adhat neki más enni rajtam kívül. Torkosságát rossz dolognak tartom a mai napig is, habár elméletben megtanultam, hogy ez a Labradorra jellemző. Furcsa volt az állandó jutalmazás, és ha nem adtam, akkor, amikor ő úgy gondolta, akkor rövid idő után szinte csobogott a nyála, ami egyeseknek visszatetsző lehetett. Többen megkérdezték, hogy talán beteg, amiért habzik a szája? Az első hetekben gyakran ki akart menni éjszaka is, amitől sokszor fáradt voltam. Mindenkinek szokni kellett a helyzetet, amit mi sem bizonyít jobban, mint hogy anyu kétszer olyan helyen felejtette a húsos tepsit, amit könnyen elért. Persze azonnal észrevettük, de meg is ijedtünk és aggódtam, vajon mi lesz. Az egyik eset egy kis éjszakai balesettel zárult, mivel nem vettem komolyan a jelzését. Büszke voltam anyura, amiért teljesen természetesnek vette, hogy segítséget kértem és úgy tett, mintha ez hozzá tartozna az első napok izgalmaihoz. A másik eset szerencsére utazásból való hazaérés után simán rendeződött. Erről jut eszembe, hogy a sofőrök is csodálkozhattak rajtunk, mert úgy tűnt, Reena korábban jobban kedvelte az alacsonypadlós buszokat és furcsa volt neki a sokfajta régi busz. Felfelé akkorát ugrott, hogy aggódtam a sofőrért és meg kellett állni jegyet venni is, lefelé pedig magamért, azaz küzdöttünk, ki ér le hamarabb. Olyan érzésem volt néha, mintha le akart volna menekülni a buszról, vagy félt volna, hogy talán fenn marad. A távolsági buszon való helykeresés sem ment azonnal. Nem aggódtam, csak arra gondoltam, vajon ezek a vidékiek, akik soha nem láttak még vezető kutyát, mit gondolhatnak. Vajon engem néznek szerencsétlennek, vagy a kutyáról hiszik, hogy nincs jól megtanítva. Esetleg csalódnak miattam és azt hiszik, hogy így van jól. Hallottam, mikor páran beszéltek is rólunk. Jól esett, mikor a városban az emberek dicsérték szépségéért és okos nézéséért. Ilyenkor félig igaznak gondoltam azt, amit mindenki írogat. Sokan mondták, hogy barátságok is születtek abból, hogy a kutya miatt beszélgetni kezdtek velük. Én ezt nehezen képzelem el, mert annál hamarabb elfutnak ügyeiket intézni az emberek. Budapesten, vagy olyan helyen, ahol a vakok jelenléte természetesebb, talán elképzelhető lenne. Azért örültem annak is, ha megismertek páran, mikor újra találkoztunk. Persze ez Szulokra nem egészen igaz, mivel itt kevésbé hallottak ezekről a dolgokról és olyan is akadt, aki elsőre azt szerette volna, hogy kössem ki egy korláthoz, ha abba az intézménybe lenne dolgom. A jogszabály megmutatása után mindenhol normalizálódott a helyzet, de máig sem mulasztom el ezt magammal vinni. Meg kell említenem azonban azt is, hogy volt olyan hivatal is Barcson, ahol példásan viselkedtek a dolgozók. A kutya Szulokba száguldott és a tempó még mindig gyors volt nekem, fájdalmaim is lettek tőle. Az októberi koszorúzásra már vele mentem Barcsra és Zsófi is büszkén sétált mellettünk. Ha valakivel találkoztunk a városba, akkor szívesen mesélte el mindazt, amit ő már megtanult és megtapasztalt a kutyás létről. A szokásos munkahétre már kutyával mentem az irodába. Figyelmetlenségemnek több következménye is lett. Egyszer megjelöltem magam egy hasra eséskor, pedig két munkatársam is volt mögöttem. Máskor az árok volt rossz helyen. Ezeket kudarcként éltem meg és idő volt, míg át tudtam billenni ismét a pozitívabb szemléletre. Gondoltam Reenának is idő kell, hogy megszokja az út szélén végighúzódó árkot és a hidakat. Igyekeztem beton hidakon bejutni a járdára és megszokni a széles átjárókat. Határozott ember lévén az irányítás átadása nem volt egyszerű feladat. A kiképző minden héten lejött gyakorolni. Azt mondta, nem szabad mindig másokra hagyatkozni, meg kell tanulnom egyedül is boldogulni. Például tudnom kell, hogy hová vihetem el a kutyát, hogy elvégezhesse a dolgát. Kaposváron is megmutatta ezt, de alapvetően Szulokba gyakoroltunk, mert ott volt a kiválasztott 3 vizsgaútvonal. Mivel nehezen szokom meg az új dolgokat, furcsa volt, hogy nem közlekedhetek az úttest szélén, hanem a gödrös járdán a kutya biztonsága miatt. Gyakorlásunk alatt épp út közben hidat és járdát javítottak egy háznál, így csak az utolsó napokban tudtunk a járdának nevezett valamire visszamenni. Talán egy időpont volt, amikor nem zuhogott az eső. Nagyon utáltam, de arra is gondoltam, jól jöhet ez még, mert ha így is megy, akkor szép időbe még jobban fog. Szakértő szemmel jól haladtunk, bár én ezt kevésbé éreztem. Még mindig nem tudtam, hol van a legjobb helyen a jutalomfalat tartó és zavart a bot is. A tempó miatt fájt a csípőm és időnként jó lett volna még egy kezet növeszteni. Változó mértékben, de mindig zavart a vakságom és a botom és soha nem tudtam természetesnek venni, hogy ezzel kell közlekednem. Ráadásul 2013 nyarán eltörtem a bal kezem, mikor árokba estem. Azóta állandó harcba vagyok magammal félelmeim miatt. Rettegek attól, hogy menet közben elesek még kísérővel is. Nem tudom elhessegetni azt a gondolatot, hogy vajon mikor kerül elém egy gödör. Remélem, egyszer bízom majd annyira Reenában, hogy ne gondoljak erre. Reena mindig örült a kiképzőnek, de egyik alkalommal mellém ült le a nappaliba. Rá nézett és csóválta a farkát, de nálam maradt. A kiképző szerint ez a kötődés jele. A kis sumák sokkal fegyelmezettebben dolgozott, ha nem voltunk egyedül. A gödröket mindig jelezte, de bizonyos kiválasztott kutyák esetén fegyelmezni kellett. Egyik alkalommal, mikor hazafelé mentünk Zsófival az iskolából elhatároztam, hogy macskák terén is megnevelem. Egy háznál több cica is volt és megkértem Zsófit, hogy vegyen a kezébe egyet. Később én is simogattam, majd átvettem és egyre közelebb vittem Reena orrához. Lassan megértette, hogy nálam is ugyanaz a macska szabály, mint korábban a kiképzőnél. Miközben otthon figyeltem őt, eszembe jutottak a régi kutyáim és hasonlítgattam őket hozzá. Egyik kutyám se ivott hozzá hasonlóan. Elneveztem beszédes kutyának, mert mindig jelezte, ha szeretett volna tőlem valamit. Ez nagyon érdekes és szimpatikus dolog volt számomra. Rájöttem, hogy ha alszik, szereti nekitámasztani a fejét valaminek, de ettől olyan, mintha horkolna. Jókat derültek munkatársaim is az értekezleten, mikor álmában játszott és halkan vakkantgatott. Próbáltam megjegyezni, melyik ugatása milyen hangulatra utal, és mit akar mondani vele. Néha provokáltam játék közben, mert tetszett. A köteles játékot máig is szereti. Sokat simogattam puha fülét és érdekesnek tartottam bársonyos tapintású orrát. Megszoktam, ha felkelt, ha akar valamit és sokszor direkt nem reagáltam azonnal, mikor mellém ült. Először várt, majd ha csak a kisujjamat is megmozdítottam, csóválta a farkát. Ha nem mozdultam, morgolódott és lökdösött. Ha öltözködtem, nyújtózkodva nézte és mindenhová követett. Bárhol volt, meghallotta a szekrényajtó kinyitását és rohant oda, mintha azt kérdezné, most hová megyünk? Mindig oda fordult, ha síró kisgyerekkel találkoztunk, egyszer halkan nyüszített is, mintha együtt érezne vele. Kint gyakran előfordult, hogy nem akart azonnal hozzám jönni, csak olyan távolságról figyelt, ahol tudta, hogy nem érem el, mégis hallom. Bosszantott a huncut fogócskája. Bolyhos megmutatta neki az udvarban a fügét, így mindketten gyakran rájártak és megdézsmálták, mielőtt anyu megehette volna. A vizsgán a falu minden macskája úgy gondolta, hogy próbára teszi, de csak egy tetszett neki annyira, hogy utána forduljon. Szerencsére a máskor idegesítő torkossága akkor jól jött és hamar újra munkára tudtam fogni.

Rossz érzés volt, hogy nem találkozom többé a kiképzővel és újra azt éreztem, hogy milyen messze vagyok Pesttől. Persze tudtam az utógondozásról, de én a személyes kapcsolatok és találkozások híve vagyok. Jó lett volna gyakran találkozni valakivel tapasztalatcsere és barátkozás céljából, aki a közelemben van és Csepelről kapott kutyát. Vajon boldogulok majd Egyedül is?