Eltelt két hónap és én sokat tervezgettem magamban. A család többi tagjában is egyre inkább tudatosodott a tény, hogy közel van már Reena felkészítésének vége. Október elején hívott a kiképzője, hogy levizsgáztak és viszonylag hamar fel kellene mennem az egy hetes átadó tanfolyamra. Sok időm nem volt gondolkodni, így sodródni kezdtem az eseményekkel.
Október tizennegyedikén hajnalban izgatottan indultam Budapestre. Vegyes érzelmek között és nagy várakozásokkal ültem buszra. Eszembe jutottak a régi emlékek, de tudtam, most egy új helyzet vár. Volt idő, amikor napi szinten visszavágytam a Zsófi születésekor magam mögött hagyott időbe, de lassan hozzá szoktam az ingázás nélküli élethez. Természetesen mindig ezt tartottam igazi otthonomnak, de ott is sok évet töltöttem és sok barátot hagytam hátra a távozásomkor. A távolság nagy akadály, erre hamar rá kellett jönnöm. Úgy éreztem egy idő után, hogy a városi ember nem tudja soha átérezni a vidéki életet, ezért nem érti, miért választják egyesek mégis azt. Én semmi kincsért nem hagytam volna el szüleimet, akik mindig itt lesznek nekem és nekik köszönhetem azt, ami ma vagyok és ahová eljutottam. Úgy tudom, kevesen vannak a vakok közül ilyen viszonyban a szüleikkel. Az iskolában csodálkoztam azon, hogy sokaknak aggódni kellett, mikor láthatják újra családjukat, de én mindig tudtam, hogy jönni fognak értem. A kutyaiskola apartmanjában ülve is az járt a fejemben, hogy haza várnak és elfogadják ezt az új helyzetet, mert szeretnek engem és tudják, hogy az új jövevény megérkezése mindenkinek jót fog tenni. Vajon Reena is tud alkalmazkodni a falusi körülményekhez?

Az iskola akadálypályáján első alkalommal egy hámot fogva vezetett végig a kiképző, de én már a kutyákat hallgattam, akik jelezték, hogy látnak minket. Vajon melyik lehet Reena és mit fog szólni a viszontlátáshoz! Mikor kiengedték, azonnal futott hozzám és csóválta a farkát, szakértő kiképző szerint megismert engem. Örültem a ténynek, de kíváncsi voltam, mi lesz, ha egyedül maradunk. Később minden alkalommal, amikor Reena hallotta a kiképzőt közeledni, sétálni a folyosón, nyüszíteni kezdett és szagolt hosszan. Arra gondoltam, vajon egy idő után engem is így fog e hiányolni? Az akadálypályán természetesen vele is végig mentem és még aznap az utcára is kimentünk. Igyekeztem magamba szívni az új információkat és mindent megjegyezni. Alapvetően elégedett voltam mindennel, az apartman kifejezetten tetszett. Jó volt kicsit egyedül lenni és figyelni Reenát. Első estétől próbáltam játszani vele és közben szabad időmben követni az utasításokat a behívással és a fegyelmező gyakorlatokkal kapcsolatban. Furcsa volt, hogy ő már felnőtt kutya és saját kifejlett egyéniséggel rendelkezik. Mindig szabályok szerint éltem és fontosnak tartottam, hogy a játék és ismerkedés mellett a fegyelem is meglegyen. Kedves dolog volt, hogy amikor kiléptem a folyosóra, mindenki tudta, hogy ki vagyok és figyeltek. Tudtam, hogy segítenek ha kell, és ez jól esett. Ugyanakkor igyekeztek arra ösztönözni, hogy próbáljak egyedül boldogulni az új helyzetben. Nekem ez furcsa volt, de alapvetően igazat adtam nekik, viszont nem ehhez voltam szokva. A váratlan helyzeteket nem szerettem soha és a döntés is nehezemre esik mindig. Azt gondolom ez a kollégiumban töltött idő folyománya, mert ott az alkalmazkodás volt a fő szempont. Minden nappal egyre többet és egyre nehezebb helyszíneken voltunk gyakorolni s közben megismerkedtem a kutyagondozás fortéjjaival. A fehér bot nálam volt ugyan, mégis másképp kellett használni és ez furcsa volt. Gyors volt a tempó és idegen minden hely. Soha nem voltam egyedül és mindent utasításra csináltam. Több mindenre kellett figyelni, ami nagy kihívás. Néha karácsonyfának éreztem magam és szerettem volna több kezet növeszteni, mert valahogy nem volt elég. A jutalomfalat tartót próbáltam a legjobb helyre rakni, birkóztam a hámmal, a pórázzal és a bottal falat adás közben. Azt mondták, hogy a jutalmazás fontos és azonnali, ezért minden másra figyelve ki kellett alakulnia a gyors helyzetfelmérésnek. A járműveken jól esett, hogy az emberek nagy részének természetes volt a vakságom és a kutya léte, nem kellett magyarázkodni senkinek és az utcán is próbáltam figyelmes lenni. Számomra is kiderült, hogy Reena időnként makacskodik, de nem zavart, ha egy feladatot többször meg kellett csinálni. Jó volt újra érezni a fővárosi nyüzsgést, de éreztem, hogy elszoktam tőle és már nem nekem való. Zsófi születése óta egyszer fordult elő, hogy a munkám miatt nem aludtam otthon, így érthetően hamar hiányozni kezdett. Már jó előre elintéztem, hogy eljöhessen utánam. Úgy gondoltam, mindent megosztok vele, hogy jobban megértse, miért van szükség erre a változásra. Apukám utánam hozta és a keresztapukájával való program után a kutyaiskolánál találkoztunk. Nagy lelkesedéssel vetette bele magát az új élményekbe. Kulcsot is kaptam és engedéllyel, első alkalommal voltam Reenával a kiképzője nélkül, mikor elautóztunk enni. Zsófi keresztapukája az egyik legjobb barátom még a régi időből és kíváncsi voltam az ő véleményére is. Zsófi is elkísért minket az utolsó Budapesti sétánkon és a kiképző mindannyiunkra figyelt. A lányomnak új volt a HÉV és szép a bevásárló központ, ahol megálltunk inni. Este arra gondoltam, bárcsak maradhatnánk még egy napig így együtt.

Pénteken reggel haza indultunk az iskola mikrobuszával. A benzinkútnál megállva arra gondoltam, mikor kerülök hasonló helyzetbe újra. Haza érve meghatódtam azon, hogy a szüleim milyen lelkesedéssel vártak minket. Ezen a napon még egy sétánk volt a kiképző jelenlétében, de már itthon, az egyik későbbi vizsgaútvonalon. Meleg volt és én arra gondoltam, vajon hogyan lesz tovább! A vizsgára való felkészülés időszakára kaptam tápot Reenának és anyu előkészítette új fekhelyét a nappaliba. Olyan volt, mintha mindig itt lakott volna. Megtalálta a helyét utasítás nélkül is és kedves volt mindenkihez. Egy új korszak kezdete volt ez és én izgatottan vártam a mozgalmas és szabadabbnak vélt jövőt.