Stecher Andrea vagyok. Születésem óta vakon élek. Szulokban, egy somogyi kis faluban lakom, Barcs közelében. Idős szüleimmel és 9 éves kislányommal alkotunk egy családot.
Egy tagtársam javasolta, hogy írjam le gondolataimat és tegyem ki a honlapunkra. Kis gondolkodás után rájöttem, hogy ezzel hasznos információkhoz juttathatok másokat és talán időnként jó olvasnivaló és szórakoztató is lehetek egyeseknek. Elhatároztam, hogy a valóságot fogom megírni, még ha esetleg kellemetlen is az. Annak idején nekem is jó lett volna, ha nem csak a cukiságokról olvashatok és mindent a móka jegyében, hanem bemutatják az árnyoldalakat és gyakorlati dolgokat, tapasztalatokat is. Ha valaki belevág egy új helyzetbe, csak egy idő után derül ki, hogy jól tette- e és ez természetes.
Sokáig fehér bottal, vagy kísérő segítségével közlekedtem, de gyermek koromtól foglalkoztatott az a gondolat, hogy milyen lenne az élet egy vakvezető kutya segítségével. Csábított ez a titokzatosság és szeretem a kihívásokat. Folyton a korlátaimat keresem és a botommal sem tudtam teljesen megbarátkozni soha. Egyesek szerint ez azt is jelenti, hogy nem fogadtam el az állapotomat, a vakság tényét és ez nem jó. Talán ez így is van, de ezen könnyíteni fog a kutya. Mindig volt kutyám, de őket már 8 hetes koruk óta ismertem és neveltem. Elméletben tudtam, hogy ez más helyzet, mert itt egy felnőtt kutyát kapok, emiatt volt is bennem egy kis aggodalom. Zsófi lányom nagyon szeretett volna egy kiskutyát, ezért kapott egy 10 hetes tacskót. Természetesen előtörtek a régi emlékeim, mikor játszottak és gyerekkoromra
gondoltam.

Ő is úgy szerette a kutyáját, mint én akkor az enyémeket. Persze megfordult a fejembe, hogy ha megkapom én is a kutyám, akkor ki fognak jönni egymással ? Alapvetően maximalista típus vagyok és túlaggódom a dolgokat. Éjszaka, vagy ha unatkozom, feleslegesen és előre gondolkodom és tervezek, persze a végén minden másképp alakul, mint ahogy elterveztem, ezért sokszor szomorú vagyok.
Egyszer részt vettem a vakvezető kutyák világnapja rendezvényen, mert egy barátnőm elhívott. A rendezvény után kipróbáltam az ő kutyáját, de csak pár lépést tettünk. Rövidesen mindkét kutyakiképző iskolához beadtam egyszerre az igénylést. Mikor Csepelen jártam interjún, kipróbálhattam egy rövid szakaszon ezt a fajta haladást, de az izgalomtól akkor nem sok mindenre tudtam figyelni. Az feltűnt, hogy elég gyors a tempó és időbe kerül, mire hozzá szokik az ember a helyzethez. Egy szemléletformáló program kapcsán, ahol az én egyesületem és a Csepeli iskola munkatársai is jelen voltak, újra találkozhattam egy kutyussal, hogy fel tudják mérni a tempómat.
2019 július tizenkettedikén a Vakok És Gyengénlátók Országos Szövetsége fennhatósága alatt lévő Csepeli vakvezető kutyaiskola 2 kiképzője lejött hozzám Szulokba. Nagy izgalomban voltam és kiderült, hogy 2 kutyát is hoztak kipróbálás céljából.Először Panna jött be az udvarra, aminek Bolyhos, a házőrző kutya nem nagyon örült. Panna vidáman futkosott és oda bújt mindenkihez, ami nagyon szimpatikus volt nekem. Korábban, a Budapesten eltöltött éveim során sok ember vett körül és itt néha ez hiányzik. Hosszú idő óta vágytam egy társra, akinek elmondhatok mindent. Gondoltam, Ő pont ilyen lehet. Végig mentünk az általam kitalált, ismert útvonalon és egyetértettem a kiképzőjével abban, hogy Panninak furcsák a vidéki körülmények. A házunktól jó darabig nagyon gödrös járda szerű képződmény van és ő nem jelezte a gödröket. Sajnáltam a dolgot, mert nagyon cukinak tartottam Pannit. Aztán befutott az udvarba Reena, a fekete labrador. Bolyhos egyből megszerette. Anyu kinézett és azt mondta, hogy ő lesz az igazi. Ezen csodálkoztam, mert ő ugyan szerette a kutyáimat, de így nem beszélt soha. Nem szokta simogatni őket, de vele megtette ezt is. Anyunak jó megérzései szoktak lenni, így hát elindultam egy újabb körre. Szándékosan nehezebb útvonalat találtam ki, mert még Pannira gondoltam, talán a még tanuló Reena nem fog jobban teljesíteni. A gödrös rész ugyanaz volt és meglepetésemre mindent bejelzett és elém is állt, hogy védelmezzen. Ezen meghatódtam és mire felocsúdtam, simán végig értünk.

A kiképzője szerint senkivel nem látta még így dolgozni és én is meg voltam elégedve a vezető munkájával. Az udvaron első hívásra megfordult, ami jó jelnek bizonyult. Kissé távolságtartó kutya mondták, idő kell, mire megszeret valakit.
Ez a munkám szempontjából is jól jöhet majd. Vártam a telefont, mivel a kiképzők kiértékelték a helyzetet és döntöttek.”
Folyt.köv.

Írta: Stecher Andrea
2020.Április.